2013 júniusában a német Szövetségi Bűnügyi Hivatal (BKA) elnöke személyesen jelentette be, hogy többéves munkával sikerült felszámolni egy nemzetközi hamisító bandát, ami nyolc év alatt legalább 400 hamis orosz avantgárd festményt értékesített. Aztán az ítélet újabb öt évet váratott magára – és meglepően enyhére sikeredett.
Újabb súlyos festményhamisítási botrány Németországban címmel még 2013-ban számoltunk bearról, hogy Wolfgang Beltracchi után ismét egy „nagypályás” hamisító banda akadt horogra Németországban. A nemzetközi társaság egy, a hamisítók számára igen hálás terepen dolgozott, orosz avantgárd műveket, pontosabban azok másolatait értékesítették, főként – de nem kizárólag – egy wiesbadeni galérián keresztül. A nyomozók közel 1.500, vélhetően hamis műtárgyat foglaltak le; közülük csaknem ezret egy wiesbadeni bútorraktárban találtak, ahol nem a drága műalkotások esetében szokásos körülmények között őrizték őket. Mire a razziára sor került, négyszáz hamis képet feltehetően már el is adtak. A főkolomposok a most 72 éves, izraeli állampolgárságú Itzhak Z., a 45 éves német-tunéziai kettős állampolgárságú Moez Ben H. és annak fivére voltak. Előbbi kettő alapította, illetve működtette 2002 és 2010 között a feltehetően zömmel Izraelből és Oroszországból érkezett hamisítványok „tranzitállomásaként” szolgáló wiesbadeni SNZ Galériát.
Emlékezetes, hogy a Beltracchi-per 2012-ben a megfigyelők és a közvélemény számára is megdöbbentően gyorsan, a beidézni tervezett tanuk többségének meghallgatása nélkül zárult le és a vádlottaknak az általuk készített és értékesített hamisítványoknak csak a töredékéért kellett végül felelniük – és meg is úszták ennek megfelelő enyhe büntetéssel. A „wiesbadeni ügyben” ezzel szemben az első tárgyalást még 2015-ban – azaz két évvel a banda leleplezése után – tartották, az elsőfokú ítélet kihirdetésére viszont 2018. március 15-ig kellett várni, ezért a műtárgypiac tisztaságáért aggódók joggal bízhattak abban, hogy ezúttal az illetékes hatóságok alaposan a végére járnak az ügynek és példás ítélet születik. Sajnos nem így történt – legalábbis első fokon, mert az ítélet ellen minden bizonnyal mindkét fél fellebbezést nyújt majd be. Az eljárás elhúzódását nem is az alaposság okozta, hanem leginkább az ügy nemzetközi jellege: Németországon kívül – állampolgárai, illetve a hamisítványok feltételezett készítési helye és útvonala révén – Svájc, Izrael, Oroszország és Tunézia is érintett volt, a német hatóságoknak számos ponton kellett jogsegélyt kérni az említett országoktól, s a válaszok nem mindig érkeztek gyorsan.
Persze a lassú haladásnak számos más oka is volt. Az egyes művek eredeti vagy hamis voltának bizonyítása rendszerint elhúzódott az egymásnak ellentmondó szakértői vélemények miatt. A rendőrség például még a vizsgálatok kezdeti szakaszában felkérte több tucat festmény véleményezésére Andrei Nakov Párizsban élő orosz művészettörténészt, aki az orosz avantgárd egyik legjobb szakértőjéek számít, ő jelentette meg többek között Malevics életmű-katalógusát is. Szerinte „a képekről pillanatok alatt megállapítható volt, hogy azok nyilvánvaló hamisítványok”. Nakov volt egyébként az, akinek szakvéleménye alapján 2009-ben a tours-i Château Museum bezárta Alexandra Exter kiállítását. (Az utóbbi évek orosz avantgárd kiállításainak történetében ez nem egyedülálló eset; mint ahogy arról beszámoltunk, ugyanez történt néhány hónapja a belgiumi Gentben is.) A védelem Nakovval szemben Patricia Railinget vonultatta fel, aki ugyancsak a korszak ismert szakértője, a Sorbonne-on Malevicsből doktorált – és történetesen Nakov elvált felesége. A két egykori házastárs közötti „rózsák háborúja” ebben az ügyben is folytatódott, Railing minden egyes kérdésben Nakovval homlokegyenest ellentétes álláspontot képviselt, továbbá azt vallotta, hogy Nakov csak negyedórákat töltött egy-egy kép vizsgálatával és Malevics életmű-katalógusa is igen hiányos. Ezek után a bíróság már nem fogadta el perdöntőnek Nakov véleményét. A további nyolc meghallgatott szakértő egy része a bíróság előtt visszavonta a véleményét, illetve a védelemnek egyeseket sikerült közülük kizáratnia. A vádlottak voltak annyira rafináltak, hogy saját galériájuk mintegy fiókintézményeként létrehoztak egy saját szakértői teamet is Párizsban és ha kellett, ennek a festményeket eredetinek elfogadó véleményét is szembeállították más szakértők elutasító álláspontjával.
Sok szakember attól tart, hogy a „szakértők háborújától” az orosz avantgárd hamisítói vérszemet kapnak, mert a bíróságok képtelenek dönteni a művek eredetiségéről. James Butterwick műkereskedő, aki maga is tevékenykedik szakértőként és egyike volt azoknak, akik felhívták a figyelmet a genti múzeumban kiállított hamisítványokra, az ügy kapcsán a The Guardiannak azt nyilatkozta, számos szakértőben annyira megingott a bizalom, hogy minden olyan mű, amelyhez pozitív szakvéleményt adnak, automatikusan a „rendkívül kétséges eredetiségű” kategóriába sorolódik.
Az eljárás során természetesen végeztek anyagvizsgálatokat is, de a védelem akkor sem adta fel, ha ezek során olyan pigmenteket találtak, amik a művek keletkezésének időpontjában, ha azok eredetiek lettek volna, még nem voltak forgalomban; ilyenkor igyekeztek egy későbbi restaurálásra fogni a dolgot, amit csak újabb vizsgálatokkal lehetett cáfolni.
Nagyban hátráltatta a munkát az is, hogy a kárvallottak, azaz a vélhetően hamis munkákat vásárolt gyűjtők többnyire nem nagyon igyekeztek kiállni a nyilvánosság elé és feljelentést tenni. Ennek két fő oka lehet, s feltehető, hogy a kettő néhányuknál ráadásul együtt jelentkezett. Az egyik a presztízsféltés: érthető módon egyetlen gyűjtő sem szeret dicsekedni azzal, hogy rászedték. A másik még komolyabb: többen bizonyára nem szívesen szembesültek volna azzal a kérdéssel, hogy legális, adózott jövedelemből vették-e az adott műtárgyakat. Ez persze nem vonatkozik azokra a neves múzeumokra, amelyek ugyancsak vásároltak a wiesbadeni galériától. A vádlottak védői szerint ezek közé tartozott a bécsi Belvedere, a kölni Ludwig Múzeum és a londoni Tate is – ami álláspontjuk szerint védenceik szakmai elismertségét bizonyítja.
A lassúságban közrejátszhatott egy ilyen ügyekben általánosnak mondható probléma is, nevezetesen az ebben a témában kellően felkészült szakemberek hiánya az igazságszolgáltatás valamennyi intézményénél.
Így történhetett, hogy az ügyészség már eleve csak 19 festmény ügyében emelt vádat a főkolomposok ellen – formálisan nem műtárgyhamisítással vádolva őket, mert azt, mint büntetőjogi tényállást – a magyar joghoz hasonlóan – a német jog sem ismeri. A vád bűnszövetkezetben elkövetett csalás, illetve okirathamisítás volt. A bűnszövetkezetben való elkövetésnek azért van jelentősége, mert ez megduplázza az ötéves elévülési határidőt – ellenkező esetben az ügyek egy részét eleve ejteni kellett volna. A két főkolompos előbb csak néhány mű provenienciájának hamisításában vallotta bűnösnek magát, de ragaszkodtak ahhoz, és tanukkal is igyekeztek bizonyítani, hogy a képeket jóhiszeműen, azok eredetiségében bízva vásárolták meg s értékesítették tovább. Ami a proveniencia-hamisítást illeti, a vádlottak ebben meglehetősen fantáziadúsnak bizonyultak. Volt olyan kép, amihez egy csokoládégyárost találtak ki korábbi tulajdonosnak, máskor egy tiszteletbeli konzult, de néhány képről azt állították, hogy a szovjet kommunista párt birtokában voltak, majd onnan olasz elvtársaikhoz kerültek.
Végül az elsőrendű vádlottal vádalkura került sor, melynek során mindössze három műről ismerte el, hogy hamis voltuk tudatában értékesítette őket, egymillió euró összértékben. Ezek a Rodcsenko és El Liszickij stílusában készült művek az anyagvizsgálaton buktak meg. A bíróság végül az első- és másodrendű vádlottat – az államügyészség által kért három és fél évvel szemben – három év börtönre, valamint a három elismert hamisítvány eladási árának megfelelő, azaz egymillió eurós pénzbüntetésre ítélte és kötelezte őket a csaknem egymillió euróra rúgó perköltség negyedrészének megtérítésére is. A vizsgálati fogságban és az előzetes letartóztatásban töltött időt figyelembe véve egyikőjüknek sem kell börtönbe vonulnia.
Az ítélet lényegében ugyanazokat a kérdéseket veti fel, mint a Beltracchi-ügy: miért mondott le – minden érthető nehézség mellett is – a bíróság arról, hogy megpróbálja további hamis képek értékesítését rábizonyítani a vádlottakra; miért nem rekonstruálták pontosabban a hamisítványok útját; miért nem vizsgálták a szakértők felelősségét.
Jörg Ziercke, a BKA időközben nyugállományba vonult elnöke 2013-ban még a hamisítványok piacára mért rendkívüli jelentőségű csapásnak nevezte az orosz avantgárd hamisítványokkal üzletelő társaság leleplezését. Mára sajnos az látszik, hogy ez a csapás nem volt megrendítő erejű. A „wiesbadeni ügy” tanulságai tekintetében is indokolt a nem sokkal korábbi Beltracchi-ügyre utalni. Kötetnyi tanulmány jelent meg azóta arról, milyen lépések lennének szükségesek ahhoz, hogy a hamisítványok elleni fellépés hatékonyabb legyen, a valóságban azonban e lépések legtöbbje papíron maradt. S amíg ez így van, csak idő kérdése, mikor pattan ki a következő nagyobb botrány.
Nyomtatás