A fashionista.com egyik szerkesztője a napokban futott össze a húsz év körüli, marketing-menedzserként dolgozó Ninával, aki New York egyik legmenőbb ügynökségénél dolgozik. Nina ahol csak megfordul, büszkén mutogatja vadonatúj Céline táskáját, amivel már számtalan bókot begyűjtött az elmúlt hetekben. A szárny-szerű fülekkel ellátott klasszikus darab gyakori látvány mostanában, annak ellenére, hogy egy eredeti darabot kevesen engedhetnek meg maguknak: egy alapfazon 400 ezer forinttól indul, de egyes verziók költsége akár 4000 dollár (938 ezer forint) is lehet.

A pályája elején járó marketing-menedzser táskája annak ellenére, hogy rugalmas bőrből készült és a kis „Céline” felirattal ellátott aranycsat is a helyén volt, nem a divatház terméke volt. Nina nem igazán jött zavarba kamutáskájától, mivel nagyon jól tudja, hogy manapság többféle stílusban és színkombinációban készítenek nagyon meggyőző hamisítványokat.

„Nem vagyok bolond, nem fogom több ezer dolláros adósságba verni magam egy táska miatt. Én legjobban a kalandokat szeretem az életben, így inkább félreteszem a pénzt, hogy körbeutazhassam a világot. A luxusmárkák kollekciói méregdrágák. Sok mindent tudok a gyártásukról és a marketingről, így kétszer is meggondolom, hogy mennyit költök egy táskára” – magyarázza Nina, aki a szerkesztő szerint egyenesen kérkedett azzal, hogy nem hajlandó eredeti táskára költeni.

Bár Nina története valahol érthető, ennek ellenére az olyan luxus márkák, mint a Louis Vuitton, a Hermés vagy a Burberry már mind álltak perben hamisítókkal az elmúlt években, sőt általában meg is szokták nyerni az ilyen ügyeket. 2008-ban például a párizsi bíróság kötelezte az eBay-t, hogy fizessen a Louis Vuittonnak kártérítést, 2012-ben pedig egy kínai honlapot talált bűnösnek védjegybitorlás miatt a manhattani bíróság, ami miatt 100 millió dollárt kellett fizetniük a Burberrynek.

A divatházakat jelentősen megkárosító jelenség ellen harcol a CFDA (Amerikai Divattervezők Tanácsa), mely az eBay-jel együttműködve a „You Can’t Fake Fashion” névre keresztelt kampány keretében próbálják meg szigorítani a hamisított áruk körüli szabályozásokat, úgy, hogy közben a fogyasztókat is megismertetik a hamis vásárlás hátrányaival. A Harper’s Bazaar pedig egy hamisítás elleni csúcstalálkozót tartott azzal a céllal, hogy rávilágítson arra, hogy az illegális piac nem csak a luxusházakra van rossz hatással, hanem a munkavállalókra is, mivel az ilyen környezetben virágzik az emberkereskedelem, a gyerekmunka, ahogy az illegális piac a melegágya a terrorista csoportoknak is. A fashionista.com munkatársai pedig 2006 óta az „Adventures in copyright” című rovattal igyekeznek felhívni a figyelmet a szakma legpofátlanabb koppintásaira.

Azonban úgy tűnik, hogy az utóbbi időben mintha csillapodtak volna a kedélyek. Mintha bizonyos társadalmi és gazdasági nyomás hatására az emberek nem is gondolnának a hamis termékek megvásárlására. „Végig hittünk benne, hogy eltűnnek a hamisított termékek a piacról. Olyan ez, mint a csótányprobléma Manhattanben. Időről-időre a szemed elé kerül, kiborulsz tőle, majd ha eltűnik a baj, akkor parkoltatod a témát. Mindennap lehetne egy csótányos sztori az újságban, az esti hírekben vagy az internetes lapokban. De egy idő után az emberek elunják. Ugyanez történik a hamisított cuccokkal is” – mondja Hitha Prabhakar, a Black Market Billions: How Organized Retail Crime Funds Global Terrorist című könyv írója.

Valójában a divatházak és a hamisítók közötti csata tovább dúl, de már divatmániás körökben sem okoz felháborodást egy-egy koppintás. A divatszerkesztőként dolgozó Jennifer például nemrég bevallotta, hogy nem engedhette meg magának, hogy megvegye a Dior 600 dolláros (140.530 forint) fülbevalóját, ezért vett egy kamu Diort potom 25 dollárért (5859 forint). „Kezdetben elkötelezetten vásároltam eredeti terméket, de a limitált szériás darabokra mindig végeláthatatlan a várólista. Egy barátom azt javasolta, hogy csekkoljam le az eBayen. Volt egy pár nagyjából a kereskedelmi ár duplájáért, de mikor tovább görgettem, feltűnt, hogy gyakorlatilag ugyanazt megvehetem 25 dollárért is. Így odakattintottam és megvettem. Közelről biztosan látni a minőségbeli különbséget, de sose jönnék rá, ha más fülében látnám. Talán legközelebb is lecsapok valami hamisra, de ettől még Dior rajongó maradok” – mondja a divatszerkesztő, aki ezelőtt még soha nem vásárolt ennyire tudatosan hamis árut.

Persze nem Jennifer az egyetlen divatmániás, aki nem szégyelli, hogy hamisítványt vett ahelyett, hogy kiadott volna több ezer dollárt egy hasonló termékért. Vannak, akik inkább a szezonális termékek közt keresik a dizájnertermékek mását, mivel pár száz dollárt még hajlandóak kiadni egy pár fast fashion cipőért, de több ezer dollárt már nem költenének rá csak azért, mert azt a fazont a Céline készítette.

Az igazat megvallva a kamucuccokban nagyobb pénz van, mint valaha. Az amerikai kormány 2013-ban 1,7 milliárd dollár értékű hamis árut foglalt le, ami 38 százalékkal több, mint 2012-ben. (Ez a szám azt tükrözi, hogy mennyit ért volna a szállítmány, ha az árut eredetiként akarták volna kiskereskedelmi forgalomba hozni, nem pedig hamisként.)

Ezeknek a termékeknek mintegy 40 százaléka kézitáska és pénztárca volt 700 millió dollár értékben. A másik nagy sláger az óra és ékszer, mely a lefoglalt áru 29 százalékát teszi ki 500 millió dollár értékben, ami rohamos fejlődés az egy évvel korábbi 15 százalékhoz képest. Azt viszont, hogy ténylegesen mit és hogyan értékesítenek a fekete piacon, nehéz megmondani. Csak az nyilvánvaló, hogy az üzlet növekszik, az Egyesült Államok Kereskedelmi Minisztériuma szerint az amerikai cégek évente 250 millió dollár bevételtől esnek el a piacon megjelent olcsó áruk miatt.