Utoljára mikor találkozott hamis festménnyel?

Nem kell sokat gondolkodnom rajta, mert sajnos gyakran szembesülök egy-egy hamisítvánnyal. Majdnem minden héten hoznak ilyen képet eladási szándékkal a galériába.

Mi történik, amikor kiderül, hogy hamis a műtárgy?

Felhívjuk az eladó figyelmét arra, hogy a festmény a legjobb tudásunk alapján nem tekinthető eredetinek. Ennél többet nem tehetünk.

A rendőrséget nem tudják értesíteni, a galéria hatásköre csak idáig terjed?

Igen. Illetve még azt tehetjük, hogy dokumentáljuk az esetet.

Hamar kiderül, egy képről, ha hamis?

Nem minden esetben egyértelmű a helyzet. Hamisítvány és hamisítvány között is nagyon nagy különbség van. Ha kétely merül fel, megkérjük a tulajdonost, hogy az alaposabb vizsgálat érdekében a képet hagyja a galériában.

Milyen módszerekkel vizsgálják a gyanúsnak tűnő festményt?

A legalapvetőbb a stíluskritikai vizsgálat. Megnézzük, hogy a vizsgált festmény beleillik-e a festő életművébe. Analizáljuk a szignót, miszerint megfelel-e annak a korszaknak, amikor a festmény készült, emellett azt is megnézzük, hogy milyen a kompozíció. Olajfestmények esetében mindig ultraibolya lámpával világítjuk végig a festményt, illetve ha szükséges, akkor infralámpával, ami a rétegek alá lát, majd különféle nagyítókat, mikroszkópokat igénylő munkákat végzünk el a festményen. Ezek után hozzuk meg a végső döntést a műtárgyról.

A hamisítók követnek valamilyen trendet, divatot?

A pénzszerzésen kívül semmilyen más szempontot nem ismernek a hamisítók. Zömmel olyan festő művét választják, akit meglátásuk szerint könnyen le tudnak másolni. Absztrakt festményt, esetleg egy Vaszary Jánost, Kádár Bélát vagy Egry József Balaton-tájait gyakrabban merik hamisítani, abban a hiszemben, hogy ezeket egyszerűbb. Ez természetesen hatalmas tévedés.

Tehát amatőrökről beszélhetünk, nem képzett festőkről?

Ha teljesen amatőrnek nem is hívhatjuk őket, — nyilván valamennyire tudnak festeni – az jól látható, hogy az itthoni hamisítókat nem jellemzi a nyugat-európai hamisítóknál megfigyelhető profizmus. Külföldön akár évekig komolyan készülnek, kutatnak, utánanéznek mindennek, mielőtt belevágnának a hamisításba. Ez a „munka” igényel némi felkészültséget, mesterségbeli tudást. Magyarországon – szerencsére, — nyoma sincs ennek.

Milyen trükkökkel élnek a hamisítók?

A nagy festők mellett általában kisebb festők, avagy tanítványok dolgoznak. Ha egy ilyen festőnek a képét a későbbiekben szignócserével meghamisítják, abban az esetben sokkal nehezebben ismerhető fel. Ezzel gyakorta megpróbálkoznak.

Mondana példát a banális „hibákra”?

Mészöly Gézát a tizenkilencedik század csodálatos és kifinomult tájképfestőjeként tartjuk számon. Általában nemes, igényes fára festett. Manapság a képeit hamisítók beleesnek abba a végzetes hibába, hogy egy egyszerű farostra ráfestik. A példa kirívó, de mondanék egy másikat. Scheiber Hugo az 1910-es években sok olajjal, nagyon expresszíven festett. Az egyik csaló annyira nem figyelt oda, hogy egy harmincas évekbeli képénél járt el hasonlóan.

A magyar, nevezzük nevén, „hamisítószakma”csúcsa a Magyarországról indult, külföldön hírnévre szert tevő Hoffmann Elemér munkássága, akiről maga Picasso is elismerően nyilatkozott. Gondolkodás nélkül kijelenthető, hogy hozzá hasonló kaliberű hamisítók már nincsenek?

Nem tudunk arról, hogy lennének. A dilettánsok korát éljük. Általánosságban azt mondhatom, hogy a mai hamisítványok rendkívül silányak, könnyen leleplezhetőek.

Európai viszonylatban hogy állunk a hamisítás, a képekkel való visszaélések terén?

Nincsenek adataink, de elképzelhetetlennek tartom, hogy Németországban vagy Franciaországban a hamisítás ilyen méreteket öltene. Külföldön a műkereskedelemben nincsenek ennyire következmények nélküli dolgok. Magyarországon szinte lehetetlen megfogni a hamisítót, mert egyedül a tett pillanata számít. Nálunk a megfelelő törvényi háttér még nem jött létre, emiatt pedig a hamisítók sokkal merészebbek.

A kilencvenes évek végén történt nagyobb Rippl-Rónai hamisítás Magyarországon. Mit tudhatunk erről?

A hamisítás magyar történetében különösen érdekes ez az eset. 1998-ban Rippl-Rónai Józsefnek a Magyar Nemzeti Galériában volt életmű kiállítása, és egy kaposvári úr úgy gondolta, itt van a megfelelő alkalom arra, hogy Rippl-Rónai pasztellképekkel szórja tele a piacot. A hamisítványokat egy nagyon jó kezű ismerősével festette meg. A képek készítőjét sikeresen lefülelték, előzetesbe is került, de végül megfelelő bizonyítékok hiányában elengedték.

Itt a már felvetődött probléma…

Igen, de sikerült annyit elérnünk, hogy a hamis képeket lefoglalták, tehát nincsenek már piaci forgalomban.

Valamilyen segítségről, netán komoly eredményről tudhatunk?

Nagy előrelépésről számolhatunk be mostanában. A Műkereskedők Országos Szövetsége létrehozott egy adatbázist, ahová minden galériás feltöltheti a hozzá behozott hamisítványokat. Ez pedig a szakmabelieket segítheti a hamisítványok kiszűrésében.

Másfél éve történt a Polgár Galériának a széles körben nevezetes botránya. Ez az eset visszavetette-e a vevők környezetében a bizalmat a galériák, esetleg az Önök galériája felé?

Tapasztalom szerint a piac mindent kiszűr, eldönt és a helyére tesz. Nem vettük észre, hogy a bizalom irányunkban csökkent volna. Vevőink jól tudják, hogy a legjobb tudásunk szerint járunk el, ismerik a munkánkat és tisztában vannak avval, hogy minden általunk eladott festményt egy eredetiségi bizonyítvány kísér. Ha valamilyen probléma merülne fel a későbbiekben, azzal vissza lehet jönni a galériába.

Igen, abszolút így van! Minden műkincsünkért vállaljuk a felelősséget. De még soha nem fordult elő, hogy mihozzánk bármit panasszal visszahoztak volna.