Az eredeti műből a 17. század elején 550 példány jelent meg, ezek közül mintegy 250 a mai napig fennmaradt a mű jelentőségének köszönhetően. A 2005-ben felbukkant, különleges darab azonban mindegyik példánynál értékesebbnek tűnt, mert a címlapon található “Io, Galileo Galilei f[eci]” bejegyzés szerint ez volt a kötet nyomdai korrektúrapéldánya, bekötve, Galileo tollrajzaival ékesítve. A hamisító azóta interjút is adott a The New Yorker újságírójának, írja az obeliscus.hu.

A könyvet olyan neves tudósok is eredetinek találták, mint Owen Gingerich, a Harvardi Egyetem csillagászattörténésze, Paul Needham, a Princeton könyvtörténésze vagy Horst Bredekamp, a berlini Humboldt Egyetem művészettörténésze. Utóbbi egyúttal felfedezte a jól rajzoló Galileót, a művészettörténet számára, aki a Hold kisebb, távcsőben látható részleteiből korábban nem látott részletességű holdábrázolásokat alkotott. A felfedezés hírét Bredekamp 2007-ben megjelent Galilei-könyvében is közzétette, amelyben Galileit, a rajzoló művészt is kutatásai tárgyának tekintette.

Az Accademia dei Lincei szakértője megerősítette azt is, hogy a könyvben található pecsét a Lincei akadémiától származik, egy restaurátor pedig hitelesítette, hogy a papír valóban korabeli.

Az egyedüli kételkedő Nick Wilding, a Georgia Állami Egyetem oktatója volt. Az első árulkodó jelet egy folt szolgáltatta, ez ugyanis az 1964-es hasonmás-kiadásban is megtalálható volt. Ezt több felismerés követte. Frederico Cesinek az Accademia dei Lincei alapító elnökének a címlapon található pecsétje egy apró részlettel ki volt egészítve (a hiúz szája előtt a vonal össze lett zárva), a címlap másik részletén pedig a periodis szó helyett pepiodis szerepelt. Ez nem csak az állítólagos sajátkezű példányban, hanem egy 2005-ben elárverezett, próbaképpen hamisított (de még nem Galileónak tulajdonított) példányban is így volt.

Az eladó, Massimo de Caro személye ismert volt, így könnyű volt azonosítani a hamisítót, aki ellen közben már a nápolyi Biblioteca de Girolamini tervszerű kifosztása miatt is eljárás folyt. A könyvtár igazgatójának egyébként az olasz kultuszminiszter nevezte ki a sok baráttal rendelkező hamisítót.

Nicholas Schmidle, a New Yorker riportere közeli kapcsolatba tudott kerülni de Caroval, aki elárulta, hogy fiatal korától megszállott Galileo-rajongó és emiatt döntött úgy, hogy az imádott mester műveinek példányait fogja hamisítani. A feladat azért volt nehéz, mert a modern könyvnyomtatás eszközeivel a kézisajtó korában előállított könyveket nem egyszerű reprodukálni. Ezért vízjelekkel ellátott papírt itáliai kézműves papírműhelyekben készíttetett, az egykori szedéshez hasonló szövegtükröt pedig a hasonmás alapján készített Argentínában, fotopolimer eljárással. Magas savtartalmú tintát a 19. századból származó, elfekvő készletekből vásárolt Buenos Airesben és ottani festőmesterrel készíttette a tollrajzokat és a címlapon található Galilei-szignót is. A könyvet ezután 250 Celsius fokra hevített savgőzben párolta 20 percen át, hogy 400 évvel idősebb hatást keltsen. A barokk kötés pedig Milanóban készült.

A hamisító a hibákat állítólag direkt ejtette, hogy egy “igazi tudós” egyszer majd a nyomára bukkanjon. Arra valószínűleg nem számított, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik.

Nicholas Schmidle december 16-án a The New Yorkerben megjelent cikke a hamisítás pontos leírásáról egyre nagyobb döbbenethullámot kelt Németországban. A Die Zeit december 28-i számában „Der gefälschte Mond” címmel megjelent tudósításban például a szerző, Hanno Ruterberg fejezi ki értetlenségét, amiért egy ilyen komoly kutatási pénzekkel, szakértőkkel és a legújabb technológiákkal támogatott német tudóscsapat ilyen óriásit tévedett.